Látogatóban Ciro múhelyében

Egy családi látogatásnak köszönhetően a közelmúltban alkalmam nyílt felkeresni Roberto Cipollone –Ciro különleges alkotóműhelyét a Firenze közeli Loppiano-ban.

Műveivel az  internet áldásának köszönhetően már találkoztam, s a világhálón ismerősök is lettünk. Nagy örömmel és várakozással tekintettem hát a személyes találkozás elé. Ciro közvetlen, befogadó személyisége, jóságos mosolygó tekintete és sajátos, kedves humora az első pillanattól lenyűgözött. Az ember úgy erezhette magát a társaságában, mintha rég elhagyott otthonába tért volna haza.

Hellyel kínált... a szék kárpitja egy régi farmernadrág.... az enyém volt, amikor még kicsit soványabb voltam, akkor én ültem benne, most mások ülnek rajta... – mondja hamiskás mosoly kíséretében. Szobányi méretű műhelye a padlótól a plafonig telve megmunkálásra váró, éppen formálódó, vagy már kész alkotásokkal.  Művészi káosz? Rajta kívül valószínűleg senki sem lenne képes eligazodni benne. De ő magabiztos mozdulatokkal veszi kezébe a sajátos halmaz darabjait, egyenként ismertetve a történetüket, a küldetésüket, majdnem azt mondanám személyiségüket...

Roberto Cipollone, akit művésznevén Ciro-ként ismernek világszerte Pescara-ban született 1947-ben. Gyermekkora meghatározó élménye volt az a tapasztalat, amit édesapja kovácsműhelyében szerzett.  Később kibontakozó tehetsége az egyszerű használati tárgyak művészi  átformálásában már ekkor megmutatkozott.

Fiatalemberként több éven keresztül kétkezi munkásként dolgozott Hollandiában, ahol egy helyi ötvösművész támogatásával később saját műhelyt alapított. 1977-től a Firenze közeli Loppiano városkában él, ahol „La Bottega di Ciro” néven alkotói műhelyt alapított. Sajátos alkotói stílusával, művészi elképzeléseivel immáron az egész világon hírnevet szerzett. Műveit világszerte, számos nemzetközi kiállításon és múzeumban bemutatták már. Alkotásaihoz, melyek többnyire szakrális tematikát tükröznek, főként újrahasznosított anyagokat: vasat, fát, üveget, szöveteket stb. használ fel.

 Ő maga így vall a tárgyakhoz fűződő viszonyáról és az alkotás folyamatáról:

„Én nem keresem a tárgyakat, úgy mondanám, hogy maguk a tárgyak találnak meg engem. Találkozunk és én megpróbálom átformálni őket. Ez olyan, mint egy műfordítás, mert ezek a tárgyak számomra üzenetet hordoznak, s rögtön kialakul bennem egy elképzelés velük kapcsolatban. Utána már csak láthatóvá kell tennem mindezt mások számára is.

Mindenféle anyaggal dolgozom, amit csak találok, és ami valamiféle ihletet ad számomra. Lehet ez egy vasdarab is, amit bizonyos szempontból talán előnyben is részesítek, de dolgozom üveggel, műanyaggal és fával és szövetekkel is. Mindegyiknek van egy története, múltja, s ez lenyűgöző. Ezek a dolgok az idők tanúi, s közvetítik számomra mindazt a tapasztalatot, amit hajdani használati tárgyként, eszközként (vasból készült zárak, földműves eszközök, vagy egy park padjának darabkái stb.) magukban hordoznak.

Én soha nem tettem különbséget egy művész, vagy egy kézműves tudása között. Számomra az a fontos, hogy értéket teremtsünk, felszínre hozzuk a dolgok értékeit. Olyan értékeket, amilyeneket például a földművesek, a munkások alkottak, és egy olyan múltról tanúskodnak, ami mély szellemiséget hordozott, s mára sajnálatos módon feledésbe merül.

Miközben dolgozom, gyakran hallgatok rádiót, sokszor fájdalmas híreket, s úgy érzem, hogy nekem is tennem kell valamit. Így született meg például a vasdarabkákból készült „menekülthajó...”

Sokszor használok alkotásaimhoz kapavasakat. Talán azért is, mert bennük közvetlen kapcsolatot találok mindazzal az emberi találékonysággal, teremtő munkával, erővel, ami már lassan a múltba vész.

A dolgok, amik körülvesznek bennünket sokszor már haszontalannak, csúnyának, elhasználtnak tűnnek. Az én küldetésem, hogy új értelmet nyerjenek, egy új harmóniába rendezzem őket. Így készült pl. az a sorozat, amit az irgalmasság cselekedeteinek kifejezésére alkottam.

Most karácsony közeledtével betlehemeket készítek, a legkülönbözőbb anyagok felhasználásával. Az erdőkben talált görcsös faágak, gyökérdarabok szinte csak arra várnak, hogy betlehemi barlangot, jászolt készítsek belőlük.”

Hogyan is összegezhetném e rövid látogatás tanulságait? Nem vagyok sem kritikus, sem műértő. Én csak rácsodálkozom az alkotásra és hagyom, hogy üzenete elérkezzen a lelkemhez. Azt azonban bizton elmondhatom, hogy a Ciro-nál tett látogatásom óta másként tekintek az engem körülvevő tárgyakra, főként azokra, amelyeket korábban talán kopottnak, idejétmúltnak találtam. Mintha fellebbent volna egy függöny, s egy pókhálóval befedett világ új életre kelt volna.

(Fialovszky Magda)