Követve a napi politikai, közéleti eseményeket, egyre gyakrabban jut eszembe a jól ismert jelenet valamelyik fergeteges arzenállal megcsinált amerikai katasztrófafilmből.

Bizonyára mindenkinek beugranak a képek, amikor a legyőzhetetlen főhős egy világomlás közepén rendíthetetlenül fut előre, miközben mögötte összeomlik a világ, ledőlnek a házak, eltűnik az úttest és sorolhatnám a jól ismert kliséket.

Ő azonban csak fut, hátra sem nézve, rendületlenül.  Nincs is más választása, csak előre menekülhet…

Már nincs visszaút, hisz minden összedőlt. Tehát menekülni, előre és minden áron. Nem számít milyen áldozatok árán, és az sem, hogy ki fizeti meg az árát. (Érdekes módon sosem a főhős...)

Ez a kép sok kérdésre választ ad, amit az ember nap mint nap feltesz magának. Hogyan lehetséges ilyen mértékű metamorfózis egyes emberek életében…

Ezért van az, hogy nincs már egy lélegzetvételnyi nyugalom sem. Látva pl. a kormányfőt a médiában, vagy néha személyesen (legutóbb Csoóri Sándor temetésén) mindig szembeötlő ez a folytonos készenlét, az „ellent” fürkésző pillantás, a feleslegesnek tűnő mozdulatok, gesztusok… sehol egy nyugodt, derűs pillanat… 

Amikor nem haragszom rá, szinte sajnálom. És eszembe jut az imalánc… Hát én is imádkozom, ahogyan Ferenc pápa az új amerikai elnökért.