Ha valamit túladagolnak, azzal úgy van az ember, mint a kanalas orvossággal. Egy idő után megcsömörlik tőle, és már nem tudja lenyelni…

51-es vagyok. Eszmélésem, ifjúságom és a „boldog internacionalizmus” korában nem volt divatban a nemzeti… de mindig voltak, akik kitűzték a kokárdát. És mindig voltak olyan emberek, akik nem szavakkal, hanem emberi helytállással mutatták be számunkra, mit is jelent szeretni a szülőföldet.

Számomra ma is meghatározó a nemzeti fogalom értelmezésében: az anyaföldhöz, a szülőföldhöz való ragaszkodás. Valaki azt monda egyszer, hogy a „szülőföld-szerelme” örök.

És mindig akadtak jó tanárok, akik megismertették velünk azokat a történelmi példaképeket, akik  az életükkel tettek tanúságot az igaz hazafiságról. 

Nemzeti -hazafias -kirekesztő- integráló-hídépítő?

Szavak, amelyek kavarognak bennem, amikor a mai, főként kormányoldali politikai nyilatkozatokat olvasom, hallgatom. Furcsa érzés, már nem tudom értelmezni ezt a fene nagy nemzeti összefogást… 

Nemzeti? Hídépítő vagy kirekesztő?

„Aki nem lép egyszerre…” Nem ismeri a katonanótát, vagy nem tud egyszerre lépni? Hát nem is lesz rétes estére?

A nemzet tehát mindössze 3.6 millió szavazó… Ez bizony sovány vigasz. És a többi szülőföld-szülötte? Őket hová soroljuk, ellenség, migráns, vagy leendő menekült? 

 Végezetül egy szerény és talán nagyon naiv kérdés: vajon megéri a kirekesztésre és a gyűlöletre alapozni nemzeti identitásunkat?