Mindinkább úgy érzem, mintha egy scifi valóságban élnék. Azután rá kell döbbennem, hogy mégsem. Minden abszurditás és valóban scifi-be illő esemény most, itt és velünk történik.

Nem győzöm kapkodni a fejem a hírek olvasása közben, s már azt sem tudom mondani: ez mindennek a teteje. Túl sokszor kellene mondanom, így hát ülök némán, s azon gondolkodom van-e még tovább…

És csodák csodája, mindig rá tudnak tromfolni az űberelhetetlenre is…

Nem fárasztok senkit, s magamat sem mérgesítem a részletező felsorolással a korrupció, a közpénzek elsíbolása, a szegények újabb és újabb ellehetetlenítése és egyéb többségünk számára ismert tényt illetően.

Mindeközben, nap mint nap megpróbálnak meggyőzni ...

Belefáradtam a közbeszédet és kommunikációt egyre inkább eluraló gyűlöletbeszédbe, és a félelem légkörét gerjesztő kommunikációba!

Pontosan ez az, ami megbénít és csírájában öl ki belőlünk minden emberit, minden egységre és kölcsönös szeretetre irányuló indíttatást, kezdeményezést…

Döbbenettel és mély fájdalommal olvasom a netes fórumokon is több barátom, és a hajdani nehéz időkben „harcostársam”  kommentjeit, megnyilvánulásait, amelyek a kirekesztés és a más véleményen lévőkkel szembeni félelem, majdhogynem gyűlölet jegyében fogannak.

Azt kérdezem, hogyan juthattunk idáig? Mi lesz velünk, ha már egymástól is félünk, egymást is gyűlöljük? Ki, vagy mi juttatott bennünket idáig? Milyen ördögi ...

A kötelező szülőtartásról

Nem tehetek róla, de beleborzongok szeretett kormányunk eme új elképzelésébe. Nem tetszik már a megfogalmazás sem. Szülőtartás? Ez majdnem olyan, mintha ebtartásról, állattartásról és hasonlókról lenne szó.

Tehát ezentúl törvény és rendeletek által szabályozott módon is kötelező lesz szeretni és eltartani megöregedett szüléinket. Lehet, hogy szeretni nem is kell, csak eltartani? A gondoskodást, figyelmet, szeretetet pénzzel megváltani?

No rendben van, ezzel le is vettük a kormány és a központi költségvetés válláról a nyugdíjak kínos terhét. De mi van akkor, ha szerencsétlen gyermekeink maguk is a megélhetésükért küzdenek? Mi van akkor, ha egy-két gyermek és mondjuk egy kereső mellett, ...

Követve a napi politikai, közéleti eseményeket, egyre gyakrabban jut eszembe a jól ismert jelenet valamelyik fergeteges arzenállal megcsinált amerikai katasztrófafilmből.

Bizonyára mindenkinek beugranak a képek, amikor a legyőzhetetlen főhős egy világomlás közepén rendíthetetlenül fut előre, miközben mögötte összeomlik a világ, ledőlnek a házak, eltűnik az úttest és sorolhatnám a jól ismert kliséket.

Ő azonban csak fut, hátra sem nézve, rendületlenül.  Nincs is más választása, csak előre menekülhet…

Már nincs visszaút, hisz minden összedőlt. Tehát menekülni, előre és minden áron. Nem számít milyen áldozatok árán, és az sem, hogy ki fizeti meg az árát. (Érdekes módon sosem a főhős...)

Ez a kép sok ...

Ha valamit túladagolnak, azzal úgy van az ember, mint a kanalas orvossággal. Egy idő után megcsömörlik tőle, és már nem tudja lenyelni…

51-es vagyok. Eszmélésem, ifjúságom és a „boldog internacionalizmus” korában nem volt divatban a nemzeti… de mindig voltak, akik kitűzték a kokárdát. És mindig voltak olyan emberek, akik nem szavakkal, hanem emberi helytállással mutatták be számunkra, mit is jelent szeretni a szülőföldet.

Számomra ma is meghatározó a nemzeti fogalom értelmezésében: az anyaföldhöz, a szülőföldhöz való ragaszkodás. Valaki azt monda egyszer, hogy a „szülőföld-szerelme” örök.

És mindig akadtak jó tanárok, akik megismertették velünk azokat a történelmi példaképeket, akik  az életükkel tettek ...

Mi lehet az, ami egy hozzám hasonló nagyi-korú embert blogírásra késztet, ha nem a gyermekei, unokái és azok utódai sorsa iránt érzett aggodalom, felelősség. Az én nagyanyáim még naplót és emlékkönyvet írtak… Hát ennyit változott a világ.

65 év épp elég ahhoz a mai felgyorsult világban, hogy az ember megérjen néhány történelminek is nevezhető sorsfordulót.

Az itt közölt irományok - nevezzük emlékképeknek -, a gondolataim, emlékeim rendezése miatt, no meg azért születnek, hogy elmondjam gyermekeimnek mindazt, amire élőszóban ma már nincs idő.

Nagy valószínűséggel valóban fésületlen gondolatok lesznek, egymástól távolinak tűnő események, élmények, dolgok reflexiói. Ami mégis egybefűzi ezeket a mozaikokat én ...